1931. november 26-án Thomas Mann, a 20. század egyik legjelentősebb regényírója ünnepélyesen átvette az irodalmi Nobel-díjat. Bár a kitüntetést hivatalosan már 1929-ben odaítélték számára, az ünnepi ceremóniára két évvel később került sor, ekkor hangzott el Mann híres beszéde is, amelyben az irodalom erkölcsi felelősségéről és az európai humanizmus eszményéről beszélt. A díjat a Buddenbrook-ház című nagyregényéért kapta “kiemelkedő epikus teljesítménye és a modern regény műfajának megújítása” miatt, noha későbbi művei – köztük a Varázshegy és a Mario és a varázsló – ekkorra már szintén nemzetközi hírnevet szereztek neki.
Thomas Mann 1875-ben született Lübeckben, egy gazdag kereskedőcsaládban. A polgári világ, amelyben felnőtt, egész életművét meghatározta: műveiben gyakran a művész és a társadalom viszonyát, a fegyelem és ösztönök konfliktusát, valamint a dekadencia jelenségeit vizsgálta. Első igazi nagy sikere a Buddenbrook-ház volt (1901), amely egy északnémet patricius család hanyatlását ábrázolja. A regény részletgazdagsága, lélektani mélysége és társadalmi érzékenysége gyorsan Európa-szerte ismertté tette.
Az 1910-ben megjelent Halál Velencében tovább erősítette Mann státuszát, mint a modern európai próza egyik meghatározó alakja. A mű a művészi érzékenység és a pusztító szenvedély drámai ütközését mutatja be. Legnagyobb vállalkozása azonban a Varázshegy (1924), amelyben a svájci szanatórium allegóriává válik: egy egész civilizáció szellemi irányai, ellentétei és válságai sűrűsödnek benne. Mann ebben a regényben a modernitás legfontosabb kérdéseit vizsgálja – az idő természetétől a halál kultuszán át a racionalizmus és irracionalizmus konfliktusáig.
A Nobel-díj átvételének napján már kiéleződő politikai feszültségek jellemezték Németországot. Mann később, a nácizmus térnyerésekor nyíltan szembefordult a rezsimmel, majd emigrációba kényszerült. Írásaiban – különösen a József és testvérei ciklusban, illetve a Doktor Faustusban – továbbra is az európai kultúra válságait, a humanista értékek fenyegetettségét és a művész társadalmi szerepét vizsgálta.
Az 1931. november 26-i Nobel-ceremónia ezért nem csupán egy irodalmi életmű elismerése volt, hanem egy korszak szimbolikus pillanata is. Thomas Mann személyében olyan író kapott kitüntetést, aki műveiben következetesen a szellemi felelősségvállalás, a szabadság és a humanizmus képviselője maradt – és akinek gondolatai a mai napig meghatározzák az európai irodalmi és kulturális gondolkodást.
