Gárdonyi Géza (1863–1919) a magyar irodalom egyik legkedveltebb és legolvasottabb írója, akinek életműve a történelmi regénytől a lírai prózán át a naplóirodalomig terjed. Eredeti neve Ziegler Géza volt; a Gárdonyi írói nevet a Velencei-tó melletti Gárdony iránti kötődéséből választotta. Tanítóként kezdett dolgozni, majd újságíróként vált ismertté: cikkeiben éles társadalomkritika és mély empátia keveredett. Írói pályáját már korán az emberi lélek finom megfigyelése, az egyszerű emberek sorsa iránti érzékenység és a morális kérdések iránti fogékonyság határozta meg.
Legismertebb műve, az Egri csillagok (1901) a magyar történelmi regény egyik csúcspontja, amelyben a hit, a hazaszeretet és az emberi tartás örök értékei kapnak hangsúlyt. Másik két jelentős történelmi regénye, A láthatatlan ember és Isten rabjai szintén gazdag történelmi hátteret és mély lélektani rétegeket egyesít. Kevésbé ismert, de nagy jelentőségű a naplóhagyatéka és az a lírai, elmélkedő prózanyelv, amely előre mutat a 20. századi modernség felé. Magányos, befelé forduló alkat volt; egri házába szinte remeteként vonult vissza, ahol kódolva írta naplóit, védve gondolatait a külvilágtól.
Gárdonyi 1919. október 30-án hunyt el Egerben. Temetésére 1919. november 12-én került sor a vár mellett kialakított sírkertben, a későbbi Gárdonyi-sírnál. A búcsúztatás a korabeli Magyarország egyik legnagyobb irodalmi eseménye volt: irodalmárok, tanítók, diákok és egyszerű egri polgárok tömege kísérte utolsó útjára. A sírkövén ma is olvasható a saját maga által választott felirat: „Csak a teste.” Ezzel jelezte, hogy az ember igazi lénye a szellemi, amely a művekben és a hatásában él tovább.
Gárdonyi életműve máig élő és ható része a magyar kultúrának: regényei az iskolai tananyagból és a közös nemzeti emlékezetből is kitörölhetetlenek.
