1950. november 10-én a Svéd Akadémia bejelentette, hogy az előző év (1949) irodalmi Nobel-díját William Faulkner amerikai írónak ítéli oda. A döntést akkor hirdették ki, amikor az író már javában háttérbe vonult az amerikai irodalmi életből — de művei addigra maradandóan átformálták a 20. századi regényírást.
William Cuthbert Faulkner 1897. szeptember 25-én született az amerikai Mississippi állambeli New Albanyben. Egész életművét az amerikai Dél, különösen a fiktív Yoknapatawpha megye történetei határozzák meg. Fiatalon katonai pilóta szeretett volna lenni, de miután a háború véget ért, az irodalom felé fordult.
Korai művei közül a "The Sound and the Fury" (A hang és a téboly, 1929) és az "As I Lay Dying" (Amikor fekszem kiterítve, 1930) hozták meg számára a kritikai elismerést. Sajátos, nehezen követhető tudatfolyam-technika, töredezett narráció és időkezelés jellemzik regényeit — mindezekkel a modernista próza egyik meghatározó alakja lett.
A Svéd Akadémia 1950. november 10-én hozta nyilvánosságra döntését: Faulkner az 1949-es irodalmi Nobel-díj kitüntetettje lett, „a kortárs amerikai regényhez nyújtott erőteljes és művészileg egyedi hozzájárulásáért”.
Faulkner díjátadó beszéde, amelyet 1950. december 10-én tartott, az irodalmi Nobel-díjak történetének egyik legidézettebbje. Ebben hangsúlyozta az emberi lélek és erkölcs túlélését a félelem és pusztítás korában: „Az ember nemcsak elvisel, hanem győz is.”
