Stefan Zweig a 20. század első felének egyik legnépszerűbb és legérzékenyebb hangú európai írója volt, akinek munkássága ma is sokak számára jelenti a humanizmus, a tolerancia és a lélektani finomság példáját. 1881. november 28-án született Bécsben, jómódú zsidó polgárcsalád gyermekeként, amely lehetővé tette számára a kor legjobb oktatását és a kulturális világba való korai belépést. Már fiatalon publikált verseket és novellákat, hamarosan pedig az osztrák irodalmi élet ismert alakja lett.
Zweig különös érzékenységgel fordult az emberi psziché rejtett tartományai felé, így nem véletlen, hogy a lélektani novella műfajának egyik mestere lett. Rövid prózái – például a Sakknovella, Búcsú a tegnaptól, Érzelmek zűrzavara – gyakran a belső feszültségek, a szorongás, a válságos döntések és a sorsfordító pillanatok ábrázolására épülnek. Életrajzíróként is maradandót alkotott: Erasmus, Marie Antoinette, Fouché és Magellan életéről szóló művei nemcsak tárgyilagosságukkal, hanem regényszerű feszességükkel is kiemelkednek.
Az első világháború, majd az európai szélsőségek felemelkedése mélyen megrendítette Zweiget. A béke, a kultúrák közötti megértés és az „európai szellem” híveként nehezen viselte a kontinens széthullását. A náci hatalomátvétel után emigrációba kényszerült, és bár Brazíliában próbált új otthonra találni, a háború okozta reménytelenség 1942-ben végzetes döntéshez vezette.
Munkái mindmáig olvasottak, sőt népszerűségük az utóbbi két évtizedben újra megerősödött – talán éppen azért, mert Zweig a történelmi válságok közepette is az emberi méltóságot, a megértést és a kapcsolataink törékeny szépségét kereste. Szellemi öröksége ma is arra emlékeztet, hogy a történelem zűrzavarában is megőrizhetjük emberségünket.
